Az akaraterőnk akkumulátorát, vagy ha úgy tetszik az önkontrollunk/önszabályozásunk forrását számos dolog meríti a nap folyamán – tudjuk meg Roy Baumeister szociálpszichológus és John Tierney Willpower című könyvéből. Ilyen például minden eset, amikor fegyelmezzük magunkat, mert szépen kell viselkedni, vagy egyszerűen csak ahogy fáradunk a nap előrehaladtával, de az is leszívja az akksit, amikor sorra döntéseket kell hoznunk. Az agyunk, mint energia-nagyfogyasztó szépen feladja a küzdelmet.
Van azonban felmentő sereg glükóz képében. Számos kísérlet egyértelműen bizonyította, hogy némi cukor betöltésével új erőre kap az önkontroll funkciónk, jó pár példát bemutat a könyv gyerekektől felnőttekig, matematikai feladatmegoldástól a feltételes szabadon bocsátásra vonatkozó bírói döntésekig. Amikor (pont ma) két évvel ezelőtt, az akkor 11 éves kislányommal először vágtunk bele a Balaton Keleti-medencéjének körbetekerésébe (kb. 78 km), magam is sikerrel alkalmaztam ezt a módszert. Azt tudtam, hogy fizikailag simán bírni fogja, fejben lesz nehezebb. Amikor elkezdett panaszkodni, hogy fáj a dereka, azonnal megálltunk, nyújtózkodtunk egyet, és adtam neki egy műzli szeletet, vagy valami hasonló nassolnivalót. Probléma nélkül folytathattuk utunkat a következő etappal. Az agy megkapta, amiért sipákolt.
Ezért állíthatjuk nagy magabiztossággal, hogy ha szar, unalmas képzést szervezünk végtelen PowerPoint felsorolásokkal, bőségesen kell beszerezni a lekváros papucsot és a kakaós csigát a bekészítéshez, mert csak annak segítségével lesznek képesek a résztvevők udvariasan végigszenvedni az észosztást. Persze van egy másik út is, ahol beleférnek az egészségesebb, de tápláló nasik is, nem kell brutális glükózfröccsökkel operálni az önkontroll fenntartása érdekében. Az viszont a képzést tartó személy oldaláról igényel némi energiabefektetést. Hogy miképp, azt ide kattintva Az emberi lények tanítása című új e-könyvemben 81 oldalon elolvashatod.
