Mivel a suliban leginkább “vízhez szoktatás” jellegű angol zajlott eddig, viszonylag kis óraszámban, mondókákkal-versekkel-dalokkal, a kommunikációra használható nyelvtudás tekintetében nagyjából a nulláról lehetett kezdeni. Úgy döntöttem, hogy nem veszek elő könyvet, még a háttérben sem, hanem abból indulunk ki, ami körülvesz bennünket, továbbá amit mi magunk csinálunk. Hamar rájöttem néhány dologra, amiket aztán szisztematikusan kezdtem alkalmazni:
- napi öt új szó maximum elegendő, nem érdemes többet erőltetni
- rengetegszer elgyakorolunk mindent szóban, elölről-hátulról-alulról-felülről
- minden órán időt szánunk rá, hogy ismételjünk a korábbiakból ezt-azt
- folyamatosan keresni kell a lehetőséget, hogy a gyakorlásba miként lehet bevonni az előzőleg tanultakat (Ez egy szék. Egy széken ülök. Egy barna széken ülök. Tudok ülni. Szeretek ülni. stb.)
- mindent megnézünk, cselekszünk, amiről beszélünk (felállunk, ugrálunk, iszunk, kinyitjuk a hűtőt, kivesszük a tejet, végigmegyünk a ház szobáin, rámutogatunk a berendezési tárgyakra, stb.)
- amiről beszéltünk, azt utána le is írjuk
- kell olyan nap, amikor nem tanulunk újdonságot, csak ismétlünk
- az ismétlés egyik kiváló eszköze lehet az újraolvasás, ezzel szokja a szem az eltérő írásmódot
- lefekvés előtt pár percben átnézzük és/vagy elmondjuk, amit aznap újonnan tanultunk
Először elég döcögősen indult, az ismeretlen szavak még egy fél percre se ragadtak meg a fejében, akkor sem, ha már tízszer ismételtük a megelőző öt percben, nekem pedig nem volt türelmem ehhez. Aztán valahogy átvészeltük ezt az időszakot, és láttam, ahogy a sok gyakorlás hatására mégiscsak bevésődnek a dolgok, és akár a napi dózis is valamelyest növelhetővé vált. Az alkalmazott módszerek pedig a későbbiekben akár shortcutokhoz is vezettek. Például az igék esetében, pont úgy, ahogy közel negyven éve nekünk is tanították, drilleztettem vele mindhárom alakjukat. Ez azt eredményezte, hogy múlt idejű mondatokat gyakorlatilag egy gombnyomásra képesek lettünk használni, tekintve, hogy már megvoltak a fejében a második alakok. Szűk két hónap elteltével az origótól odáig jutottunk, hogy el tudtuk mondani és le tudtuk írni, mi minden csinált az angolóra vagy a nap során. Nem sok kell már ahhoz, hogy saját maga önállóan is el tudja mesélni vagy le tudja írni ugyanezt. Hatalmas előrelépésnek tartom mindezt, ennyi idő alatt.
Itt nem nagyon lehet mellébeszélni, nincs szerepjátszás, udvariaskodás, kidumálás, magyarázkodás, mint a felnőttek esetében. Ha nem tudod lekötni, akkor nem vonódik be. Ha nem érezné jó időtöltésnek az angolórát, akkor vagy rimánkodni kéne neki minden nap, vagy erőből rákényszeríteni. Ha nem találnám el a tanítanivalók tartalmát, mennyiségét, valamint a tanítás gyerekhez passzoló módszertanát, akkor látványosan nem haladnánk sehova. Úgy érzem magam, hogy most lettem igazán megméretve: vagyok-e olyan jó tanár, hogy a fiam motivációját hosszabb távon fenn tudjam tartani, a használható tudása pedig napról napra, hétről hétre érzékelhetően gyarapodjon. De felkötöttem a gatyámat, és beleálltam a feladatba. A sikerélmények pedig most már erőt adnak, kíváncsi vagyok, hogy a normál életrendbe visszatérve miként lehet esetleg ezt majd továbbvinni. Újra beigazolódott számomra, amiről már többször írtam, illetve régóta ugatok, hogy a sok kicsi sokra megy, és a tanulást folyamatba kell szervezni, jól felépített gyakorlással és utánkövetéssel. Tök mindegy, hogy felnőttekkel vagy gyerekekkel dolgozunk együtt.
Az emberi lények tanítása című e-könyvemben részletesen lehet olvasni arról, hogy tapasztalataim és a rendelkezésünkre álló neurobiológiai ismeretek szerint miképpen érdemes megközelíteni a tanítást úgy, hogy az ténylegesen tanulást is eredményezzen, és urambocsá öröm forrása lehessen.
Kattints ide és töltsd le ingyenesen Az emberi lények tanítása című e-könyvemet!
Kattints ide és töltsd le ingyenesen Az emberi lények tanítása című e-könyvemet!
